Az újrafordításról

Nyomtatás

Miért van szükség újrafordításra?

A Robinson Crusoe-nak az 1972-es Világirodalmi Lexikon szerint már akkor is több mint hatvan kiadása létezett (amibe nyilván beletartoznak az adaptációk, illetve a korábbi fordítások átdolgozásai is). Szintén rengeteg újrafordítása ismert "A kis hercegnek". A sort hosszan lehetne folytatni. De vajon miért kell bizonyos műveket időről időre újrafordítani? Az alábbi blogbejegyzésben - az újrafordítás fogalmi meghatározása után - megpróbáltuk összeszedni a leggyakoribb okokat.

 

Az újrafordítás fogalma

Újrafordításról (retranslation) leginkább akkor beszélünk, ha egy forrásnyelvi szövegről több célnyelvi változat készül, időben egymás mellett vagy egymástól elkülönülve, illetve eltérő vagy ugyanattól a fordítótól (Xu Jianzhong 2003: direkt újrafordítás, l. Vándor 2010). Más értelemben az újrafordítás jelentheti azt is, hogy egy fordított szöveget forrásként használnak fel egy harmadik nyelvre történő fordításhoz (Xu Jianzhong 2003: indirekt újrafordítás), amire leginkább akkor van szükség, ha a fordító nem beszéli a forrásnyelvet. Az ilyen közvetítő nyelv segítségével létrejövő fordítások főleg egymástól távol eső kultúrák között születtek és születnek (előfordul, hogy a kínai irodalmat csehre és szlovákra még ma is angolból vagy oroszból fordítják), de pl. a 19. században a cseh fordításirodalom volt a közvetítő a német és a szlovák irodalom között.

 

Az újrafordítás okai

1. A szöveg többféle értelmezhetősége

Közhelynek számít, hogy tökéletes vagy optimális fordítás nem létezik, ami már önmagában arra sarkallhatja a fordítókat, hogy újra és újra megpróbálkozzanak egy mű lefordításával.

Klasszikus példának számít Goethe "Erlkönig" c. verse, amelynek a fordításával számos írónk és költőnk próbálkozott, a címek is ennek megfelelő változatosságot mutatnak (bővebben l. Farkas Nóra 2007-es írását az Iskolakultúrában):

Nehezebb a helyzet akkor, ha egy fordítás kanonizálódik. Az 50-es években például a Shakespeare-bizottságban késhegyre menő viták folytak arról, hogy mi legyen a klasszikus Shakespeare-fordítások sorsa: az egyik tábor a javítást pártfogolta, a másik tábor ellenezte a kiigazítást, de például Arany Shakespeare-fordításainak kiigazítása fel sem merült (l. Borbás Mária írását). Néha azonban a kanonizált fordítások újraértelmezésével is érdemes megpróbálkozni. Nádasdy Hamlet-fordítása például igen kedvező szakmai fogadtatásban részesült, és az olvasóközönség tetszését is elnyerte. Ugyanakkor maga Nádasdy utal arra, hogy az ő újrafordításai nem azért születnek, mert a régiekkel valami baj lett volna, hanem mert szeretné megengedni az olvasónak, hogy a maga szája íze szerint válasszon a lehetséges értelmezések közül.

A többféle értelmezhetőséggel függ össze az is, amikor egy fordító a korábbi gyakorlattal ellentétben a mű egy másik funkciójára szeretné helyezni a hangsúlyt. Ismét Nádasdy Ádámra utalunk, aki a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián 2008-ban tartott székfoglalójában elmondta, hogy az Isteni színjáték fordításakor a drámai funkciót helyezte előtérbe, ami főleg a rímtelen sorok alkalmazásában nyilvánul meg (követve a német és angol Commedia-fordítások többségét). Indoklása szerint őt „jobban izgat[ja] annak tolmácsolása, hogy Dante mit írt, mint hogy hogyan írta.”

Érdekes kérdés, hogy vajon hogyan viszonyulnak a korábban és a később megjelenő újrafordítások az eredeti műhöz. Chesterman ún. újrafordítási hipotézise (retranslation hypothesis) értelmében „later translations tend to be closer to the source text” (Chesterman 2004). Persze joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mit jelent a „closer” kifejezés. A fordítás milyen értelemben kerül közelebb az eredeti műhöz? Tartalmi, nyelvi, stiláris szempontból? Goethe egyenesen úgy látta, hogy az újrafordítással egyre „jobb” és „tökéletesebb” fordítást kap kézhez az olvasó (l. Vándor 2010). Felfogását valószínűleg a nyelvről a romantika korában kialakított fejlődéselmélet ihlette, miszerint a nyelv a többi organizmushoz hasonlóan fejlődik, így a fordítások is hasonló fejlődési utat járnak be.

Lator László (2008: 117) költő-műfordító viszont – főleg a versfordítás vonatkozásában – úgy gondolja, hogy egy ponton túl nem lehet szebb fordítást készíteni: „A költők egy része, sőt a dilettánsok egy része is úgy gondolja, hogy ő jobban meg tudja csinálni, mint az elődei, vagy az elődei fordításában van valami, amit ki kell javítani. [...] De van egy pont, amelyen túl nem lehet jobban megcsinálni.” Szerinte éppen ezért Goethe „A vándor éji dala” c. versét (Wandrers Nachtlied) sem kellene többet lefordítani.

 

2. Elégedetlenség, félrefordítások, nyelvi pontatlanságok

Gyakran egy nem megfelelő minőségűnek ítélt fordítás miatt is készülhetnek újabb fordítások. Ez indokolta pl. "A kis herceg" újrafordítását. Saint-Exupéry művét először Zigány Miklós fordította le 1957-ben, de – mivel a szöveg nem megfelelőnek ítéltetett – 1970-ben Rónay György megbízást kapott egy újabb – azóta klasszikussá vált – fordítás elkészítésére. Egyébként még kiváló fordításokban is lehetnek olyan szövegrészletek, amelyek téves értelmezés eredményeként kerültek a célnyelvi szövegbe. Pl. Nádasdy Shakespeare Hamletjének fordításakor addig keresgélt, míg rá nem jött, hogy az „I took thee for thy better” mondatban a „better” feljebbvalót jelent. Aranynál ez még helytelenül úgy szerepel, hogy „Különbnek véltelek”, pedig ez a jelenet egyik fontos mozzanata (Jeney/Józan 2008: 171).

 

3. A szövegek elöregedése

A szövegek elöregedése – mint a nyelv változásának szükségszerű következménye – az újrafordítás egyik leggyakrabban emlegetett oka. Már Anton Popovič szlovák fordításkutató is utalt rá, hogy a fordítások nem bizonyulnak olyan tartósnak, mint az eredeti művek: „A fordítás gyorsabban évül, mint az eredeti alkotás.” (Bart/Klaudy 1980: 199) A szöveg elöregedése önmagában nyilván még nem indokolná az újrafordítást, hiszen ilyen megfontolásból időről időre az eredeti műveket is újra kellene írni (amire persze szintén van példa).

Nehéz számszerűsíteni, hogy mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újrafordításra vagy átdolgozásra kerüljön sor, de általában egy emberöltőnyiben, tehát 50-60 évben szokták meghatározni a szövegek elévülési idejét (l. M. Nagy Miklós véleményét, Goretity 2006)

 

4. A fordítási norma változása

A 20. század elejéig az adaptív fordítás volt a jellemző, a későbbi fordítások egyre jobban eltolódnak a szöveghű fordítás felé. Míg tehát korábban az volt az elfogadott, ha egy fordítás olyan, mintha egy magyar szerző eredeti műve lett volna, ma már nem baj, ha a fordítás fordításként azonosítható: "A fordítást fordításként kell [...] olvasnunk és elfogadnunk, mert ahogy a szobron vagy a festményen nem kérjük számon magát a modellt, a fordításon sem szabad számon kérnünk az eredeti szöveget..." (Albert 2003: 49, kiemelés az eredetiben)

Kitűnően mutatja a norma változását a tulajdonnevek fordításának kérdése: Régebben divat volt a nevek átfordítása (ki ne ismerné Verne Gyulát, gyermekkorunk kedvenc magyar íróját), ma viszont már többnyire meghagyják az eredetit (l. Mártonyi 2010). A „Kincses sziget” (1883) c. kalandregényéből készült magyar fordítások kitűnően példázzák ezt a változást. A Kürthy Emil (1887) és Király György (1920) által készített fordításokban a nevek még magyarosítva vannak, viszont a későbbi fordításokban általában eredeti alakjukban szerepelnek (Devecseri Gábor 1943, Gy. Horváth László 2004, Majtényi Zoltán 2007).

 

5. Üzleti okok

Bizony előfordul, hogy a piszkos anyagiak miatt válik szükségessé egy mű újrafordítása, mert esetleg olcsóbb újrafordíttatni, mint megszerezni a korábbi fordítás jogait.

 

6. A fordíthatatlanság eszméjéből fakadó újrafordítás

Paradox módon a fordíthatatlanság eszméje is  újrafordítást: „[...] minél fordíthatatlanabbnak tartanak vagy kiáltanak ki egy szöveget, az annál inkább felkelti a fordítók érdeklődését [...]” (Albert 2003: 64) A fordíthatatlanság archetípusának tekintett „Lét és idő” Heidegger-művet például tizenegyszer fordították le japánra. A fordíthatatlannak vélt versek is gyakran megmozgatják a költő-fordítók fantáziáját. Ide tartozik például Goethe már említett „A vándor éji dala” c. verse, amelynek megszámlálhatatlanul sok fordítása létezik.

És eddig ugyan egyszer sem hangzott el, de a példák alapján megállapítható, hogy – nem meglepő módon – az újrafordítás legtöbbször irodalmi művekkel hozható összefüggésbe. Hogy milyen további különbségek vannak műfordítás és szakfordítás között, azzal a következő blogbejegyzésünkben foglalkozunk...

 

Megjegyzés

A szabadon felhasználható képek forrása az Impresszumban található.

Irodalom

 

Cimkék: